A víz kristály tiszta volt és jó magas sziklák voltak, amiről ugrálni is lehetett volna, ha éppen sofőrünk nem sietett volna. Egy rendőrségi ellenőrzési pontnál bajba keveredett miattunk, ugyanis csak három személy szállítására volt engedélye, de mi négyen voltunk. Végül pénzt adott a rendőröknek, de nagyon nem volt boldog. A következő városban ki is rakott bennünket. Hát nem volt más választásunk. Egy nagyon kis város szélén voltunk. Azt hittük, hogy soha senki nem fog felvenni, és hogy akár az éjszakát is itt kell töltenünk, de öt perc után megállt a második autó. Két harmincas férfi utazott benne és pont Tan Tanba. Az első nyugat-szaharai városba tartottak. Hihetetlen izgalmasnak ígérkezett ez a fuvar, mivel kiderült, hogy a sofőr, Nahme, Párizsban él és pont a Párizs 10 egyetemen, a Nanterren írja a doktoriát nemzetközi jogból. Én a Nanterre jártam ethnológiát hallgatni meg ju jitsuzni az elmúlt tanévben. Milyen kicsi a világ… A mellette ülő, pedig az egyik legismertebb Nyugat-Szahara függetlenségért harcoló aktivista, júniusban szabadult a börtönből két év után, ahol politikai fogolyként volt letartóztatva. Most volt ötödszörre börtönben. Nehma ugyanolyan elszánt aktivista, mint ő, csak éppen Párizsban építi az ellenállási mozgalmat. Mind kettőjük szemében tükröződött valamiféle tűz. A kocsiban felvilágosítottak, hogy mi is tulajdonképpen a konfliktus forrása. Nos: Nyugat Szahara 1975ig spanyol gyarmat volt, majd a spanyolok kivonultak és a terület két harmadát Marokkóhoz egy harmadát Mauritániához csatolták. A Mauritánokkal rendeződött a helyzet, de a Marokkóval folyamatos a konfliktus. Néhma olyan súlyosnak deklarálta az ellentétet, mint a palesztin-izraeli. A marokkóiak tehát 1975 óta megszállás alatt tartják a területet és, mint „hódítók” vannak jelen. Ekkor, 75ben sokan menekülésre kényszerültek és az algériai Tinduf környékén leltek nyugalmat Itt, menekült táborokban éltek és élnek a mai napig. Ma a világ legrégebben fennálló menekülttáboraként van számon tartva. Azt a részt a Polisszárió, jó magyarosan írva, a nyugat-szaharai ellenállási mozgalom ellenőrzi és igazgatja. Szinte mindenkinek, akivel beszéltünk vannak rokonai Tindufban. Néhma és társai, Marokkótól a terület függetlenségét akarják kivívni. Nem fogadják el az autonómiát, mint létező lehetőséget.
Tan Tan előtt rendőrségi és katonai ellenőrzési pont volt, amin simán átmentünk, de onnantól fogva huszonnégy órán át követték minden lépésünket. Nehma meghívott a házába, amit szívesen fogadtunk. A ramadani vacsora már elő volt készítve. Annyiban különbözött a hagyományos marokkóitól, hogy itt isteni kuglóf is a vacsora részét képezte, de a hagyományos tojás, péksütemény és az elmaradhatatlan harare meg volt. Vacsora után átvitt egy nagynénihez, akinek a társaságában töltöttük az egész estét, szótlanul, mivel nem tudtunk kommunikálni egymással a nyelv kölcsönös ismeretének hiányában. Nehma nagyon későn jött csak vissza értünk, ami igazán bosszantó volt, mert nem szólt előre, hogy öt órát leszünk a nagynéni felügyelete alatt… Nem tetszésünknek hangot is adtunk.
Éjjel egyre értünk csak vissza a házba, ami egyébként egy nagyon kellemes két szintes épület volt, meleg vízzel. Csak az apukája, annak második felesége és egy Fatmata nevű kislány élt benne. Fatamatát az apukája örökbe fogadta. A történet úgy szólt, hogy Nehma apja ismerte a lány apját, aki nagyon szegény volt és hat gyereke volt. Állítólag ő ajánlotta fel Nehma apjának a lányát, hogy vigye el és vegye magához. A lány elvégez mindenféle házimunkát, annak fejében, hogy szállást, kosztot kap és oktatásban részesülhet. Tulajdonképpen nevezhetjük házirabszolgának is. Szegény kislány Hamupipőke benyomását keltette, mert amikor éjjel egykor hazamentünk, akkor is a lépcsőházat mosta éppen fel.
Köztudott, hogy Mauritániában ma is több mint százezer házirabszolgát tartanak. Ez ellen néha van nemzetközi tiltakozás, de sok előrelépés nincsen annak irányába, hogy megszűntessék. Fatmatát a sorsa ellenére is, mindig csak mosolyogni láttuk.

Megállapodtunk, hogy maradunk még egy napot Tan Tanban és csak a rákövetkező nap megyünk át Layounba, Nyugat-Szahara fővárosába Néhmával, mert ő ott fog tűntetést szervezni a marokkói kormány ellen, mivel a marokkói kormány nem engedélyezte európai uniós képviselők Layounba látogatását. Délelőtt a kikötőt látogattuk meg, ami húsz kmre volt a várostól, a rendőrség oda is követett. Utána pedig egy barátja házába kaptunk isteni ebédet, ami broshet volt. Saslikhoz hasonló nyársra feltűzött hús, ez esetben tevehús. Nagyon ízletes. A tegnapi barátja is itt volt. Asztmájától szenvedett, ami állítólag a börtönben jött elő. Kiderült, hogy a házban volt egy lány, aki nagyon jól beszélt angolul és szívesen társalgott velünk. Kiderült, hogy a nyugat-szaharaiak csak nyugat-szaharaival házasodnak. Hogy a ányoknak igenis van igényük arra, hogy egyetemre járjanak és dolgozzanak. Ő is a rabatban a közgázra járt. A ramadanról is szó esett, hogy ő mennyire szereti és örül neki. Engedték, hogy fényképezzük őket. A vacsorát is náluk fogyasztottuk, majd besétáltunk a városba, ahol fiatal marokkói srácok hasist akartak eladni és nem akarták megérteni, hogy nem veszünk. Amúgy a marokkói kormány stratégiája, hogy minél több marokkóit telepítsenek a városba. Az emberek szahara-marokkó konfliktus ellenére is békésen élnek egymás mellett. Amikor kérdeztük, hogy honnan tudják, hogy ki marokkói és ki szaharavi, mert magukau így nevezik, azt a választ kaptuk, hogy először is látszik a bőrszínen, - mi nem láttuk -, másodszor a nyelv az, ami megkülönbözteti őket, mert míg a marokkóiak arabul vagy berberül, addig a szaharavik hasszániul beszélnek, mint a mauritánok, harmadszor pedig a férfiak ruháján is lehet látni, mert ugyanazt a kék dzsalabát hordják, amit a mauritániak. Éjjel fél négyig ültem a net kávézóban…

Reggel hétkor volt az indulás Layounba, ami 350kmre fekszik Tan Tantól. Az egész Nyugat-Szahara egy nagy sivatag. Azt mondják két sivatag határolja őket jobbról az Atlanti óceán, ami a kék sivatag, balról pedig a Szahara, ami a sárga sivatag. Layoun előtt ismét ellenőrzési pont volt. Itt kezdődött minden galiba. Mivel Nehma ügyvéd, ezért pontosan tudja, hogy egy rendőr mikor tesz fel privát kérdést és mikor rá tartozót. Az, hogy kinél fogunk laki és, hogy hány napot maradunk Nehma szerint a privát kérdéskörbe tartozik, ezért nem kötelező a marokkói rendőr kérdésére választ adnia. A rendőr persze berágott, és egyre erőteljesebb hangon folyt a társalgás, majd kiszállítottak minket a kocsiból, az autót pedig félre állítatták. Nehma telefonálni akart, erre a rendőr kivette a kezéből a mobiltelefonját. Ezen aztán borult a bili. Nehma üvöltött, és eddigre már az egész layouni rendőrség főkapitánya is odaért. Bevezették valami kis házba, minket pedig betessékeltek egy rácsos rabszállító kocsiba. Még az egész cirkusz előtt megbeszéltük, hogy csak angolul beszélünk, és hogy Párizsban találkoztunk. A rendőrök, különböző kérdésekkel és nyelvekkel próbálkoztak és azt állították, hogy Nehma politikai kérdést akart csinálni, abból a kérdésből, hogy ők megkérdezték azt, hogy mi kinél fogunk lakni, pedig ők csak a mi „biztonságunk” érdekében kérdezik –ezt állították ők. Azt hiszem Nehmat az zavarta, hogy Marokkó azt állítja, hogy nem rendőrállamot akar létrehozni a szahara területén, akkor miért kérdeznek idegenektől ilyen kérdéseket. Valójában azért kérdezték, mert a marokkóiak szemében miden nyugat-szahara területére belépő külföldi gyanus, mert feltételezik, hogy kollaboráns és összejátszik a polisszárióval. A cirkusz két órán át tartott. Amikor egyszer csak hirtelen végeszakadt és kéz a kézben jöttek ki. Nehma utána elmondta, hogy, ha üvöltesz velük és nem félsz tőlük, akkor ők lesznek azok, akik visszavonulót fújnak. (Nem vagyok benne biztos, hogy mindig beválik ez a taktika…) Mindenestre végre visszaadták az útleveleinket és már a kocsiban ültünk, amikor az Abi elővette a kameráját. Ez volt mindennek a vége, üvöltve szaladtak oda, és kikapták az útleveleinket Nehma kezéből, és azt mondták, hogy este jöhetünk érte a kapitányságra. Onnantól fogva két autó is követte a miénket…
Nehma bátyának házába érkeztünk, ahol kaptunk uzsonnát majd onnan indultunk rokonlátogatóba. Nehma körbevitt minket a városban, megmutatta a gazdagok negyedét, ahol a marokkóiakkal együttműködő szaharavik laknak, meg az ellenálló negyedet, ahol a legtöbb tűntetés szokott lenni. A lázadónegyed közepén volt az egyik kedves rokon háza, ahova betértünk. Mivel nem akartunk a tan tani nagynénis csapdába esni űjból, mondtuk, hogy mi elmegyünk gyalog várost nézni és majd felhívjuk este ha végeztünk. Kiszálltunk a főúton a kocsijából és irány Layoun.
Hihetetlenül jó gyalog bejárni a városokat. Csak az a baj, hogy a tempónk egyre gyorsul, míg Casablancara két nap kellett, addig Layount két óra alatt kivégeztük. Érezni lehett az ellenálló hangulatot minden szinten. A gyerekek, mikor megláttak, mindig azt súgták oda polisszárió, polisszárió. A fiatalok már óvatosabban megkérdezték, marocco ou sahara. Erre a válaszunk persze mindig a szahara volt. Ezt cinkos mosollyal nyugtázták és megveregették a vállunkat. Kilyukadtunk egy vidámparkba, ahol pattogatott kukoricát tömtünk magukba. Gondoltuk dodjemezünk, de az átlag életkor 10 év volt, úgyhogy kihagytuk. Egy fehér citroen három férfival folyamatosan követett. Iszonyat idegesítő volt, de azt mondtuk, ha játszunk, akkor játszunk. – Azt hiszem túl sok filmet láttunk… - Először ketté váltunk és megbeszéltük, hogy a következő háztömbnél találkozunk. Követőink megzavarodtak, és végül az Abit választották. Egy kisebb egyirányú utcában hirtelen szembefordultunk velük és ellenkező irányba kezdtünk el gyalogolni, úgy hogy elhaladtunk a kocsijuk mellett. Én nem bírtam ki és kérdeztem tőlük, hogy mi a fenét követnek, nem vagyunk bűnözők és jogunk van szabadon sétálgatni a városban, mivel ez egy szabad ország… Nem igazán tudtak mit reagélni, de továbbra is a nyomunkban voltak. Egyre bosszantóbbá kezdett válni a dolog. Direkt bementünk a piacra, ahová kocsival nem lehet bejönni, remélvén, hogy itt lerázhatjuk őket. De itt kiszállt az egyik fickó a kocsiból és gyalogosan eredtek a nyomunkba. Betértünk egy internet kávézóba egy pici utcába. – innen írtam utoljára a blogra – A gyerekek jöttek és mondták, hogy vigyázzunk, mert kint ránk vár a rendőrség, és by the way viva le sahara!!! Kérdeztem, hogy amúgy az ott dolgozó fiataloktól, hogy mi a legrosszabb, amit csinálhatnak velünk. Azt felelték, hogy bevihetnek meghallgatásra. - Minden ok nélkül? - Ha gyanúsnak találnak. - hangzott a válasz. Na hát ez tényleg Orwell 1986ára hasonlított. Beültünk egy kávézóba, a szokásos tejes teánkra, a kocsijukat úgy parkolták, hogy szem előtt legyünk. Azért belegondoltam abba, hogy valami iszonyat unalmas munka lehet ez a követősdi. Itt kell várni, hogy én szép lassan elkortyoljam a teámat… Úgy döntöttünk, hogy nem foglakozunk velük, és megpróbálunk holnapra fuvart szerezni Dakhlaba. – Dakhla 500kmre van Layountól délre. Az utolsó nagyváros a mauritán határ előtt 300kmre. Layoun után a második legnagyobb szaharavik által lakott város. - Arra gondoltunk, hogy megpróbáljuk az UNnél, mert rengeteg UNes autót láttunk egy szálloda előtt. Valószínűleg ez aztán tényleg megzavarhatta követőinket, hogy mit is akarunk mi az UNtől. Persze épp egy európai dolgozót sem találtunk ott, és azt mondták, hogy mindenki a katonai részlegnek dolgozik, az pedig nem szállíthat „földi”utast. Az egyik követő a szállodába is bejött utánunk. Most már nagyon felmérgesítettek mindkettőnket, és elhatároztuk, hogy futunk, mert a pasinak még be kell szállni az autóba, ennyivel egérutat nyerhetünk. Az volt a baj csak, hogy tanga papucs volt mindkettőnkön, amiben nem igazán lehet futni. Teljes erőnkből neki iramodtunk. Át kereszteződéseken és berohantunk egy kisebb utcába ott, pedig valami paplanboltba. A kereskedő nagyon furcsán nézett ránk. Végül is volt is oka, két lihegő fehér lány, akik annyit nem mondtak, hogy bikmak és próbálnak beállni, egy oszlop mögé, hogy a kirakaton át ne lássák őket. Kérdezte, hogy segíthete? Válasz helyett sarkon fordultunk és kiosontunk a boltból. Azt gondoltuk, leráztuk őket. És most már sétálva elindultunk kifelé, amikor hirtelen mellénk állt az egyik követőnk, nagyobb darab volt és lihegett. Mondta, hogy police álljunk meg. Válaszul csak annyit feleltem, hogy nem csináltunk semmit, szálljanak már végre le rólunk és folytattuk tovább utunkat. Kérdezte, hogy miért rohantunk, de erre csak annyit feleltem, hogy jogunk van hozzá és ott hagytuk. Gondoltuk felhívjuk Nahmet, hogy jöjjön értünk, mert most már elég volt a játékból és még az útleveleinket is vissza kell szerezni. A szám rossz volt, ami fel volt írva. Nagyszerű. Azt sem tudtuk pontosan, hogy hol vagyunk, de azt meg pláne nem, hogy hol is van a bátyának a háza. Te jó ég – gondoltuk, mennyire hülyék vagyunk, hogy nem írtuk fel a címet, meg semmit. Nem volt más választásunk, mintsem elmenni a rendőrségre, magunkhoz venni az útleveleinket és várni, hogy hátha hív Nahme, hogy hol vagyunk. Visszamentünk abba a kávézóba, ahol a teánkat ittuk korábban és kérdezősködtünk, hogy merre van a főkapitányság, a pincér fiú emlékezett ránk és azt segített taxit szerezni, de közben odaértek követőink is és nagyon durván el kezdtek vele kiabálni, mi, közben fogtuk magunkat és beszálltunk egy taxiba. A rendőrkapitányság azon az úton volt, ahol Nahme a délután kitett bennünket. Legalább egy pont, amit ismerünk. A főparancsnokságon már tudták, hogy kik vagyunk, és miért jövünk. Rögtön egy főkapitányhoz kísértek, aki előtt ott hevertek az útleveleink az asztalán. Nem voltunk jó hangulatban, úgyhogy mondtuk, hogy adja oda és mi megyünk. Még fel kell venni az adatokat – kötötte az ebet a karóhoz és nem akart elengedni, hanem mindenfélét kérdezgetett. Mi nem nagyon válaszoltunk és egy fél óra után már tényleg nagyon bosszantóak voltak, úgyhogy az Abi egyszerűen felpattant, elvette az útleveleinket az asztalról, közöltük, hogy nincs joguk itt tartani minket és elindultunk lefelé a lépcsőn. Nem jöttek utánunk, mert tényleg nem volt jogalapjuk. Örültünk, hogy megvannak az útleveleink és leszögeztük, hogy többet így nem adjuk ki a kezünkből, pláne nem hagyjuk ott őket sehol.
Teljesen véletlenül visszataláltunk az ellenálló negyedbe, abba a házba, ahol délután még Nehmaval voltunk. Néhány fiatal lány otthon volt és emlékeztek ránk, így gyorsan betessékeltek és bezárták az ajtót. Máris egy rendőrautó parkolt le a ház előtt. Nem tudtak franciául, így alapvető kommunikációs akadályokba ütköztünk. Arra gondoltunk, hogy ők talán ismerik Nehma testvérének a címet, vagy az ő jó telefonszámát. De nem sikerült nekik elmagyarázni, hogy mit is szeretnénk, pedig le is rajzoltuk, de mindenre csak bólogattak, közben még egy rendőrautó állt meg a ház előtt. Mondták, hogy valószínűleg ránk várnak. És, hogy semmi képen nem menjünk ki a házból, hanem megpróbálnak segíteni. Nem ment. Az volt a végső ötletünk, hogy felírjuk az ő címüket és megpróbálunk emlékezetből visszatalálni, bár ebben a játékban igazán csak az Abi számított, mert az én tájékozódási képességem egyenlő a nullával. Közben hívott az én drágám Párizsból, de neki sem volt jobb ötlete, mintsem, hogy majd fél óra múlva visszahív, és ha közben ismét a rendőrök fogságába kerülünk, akkor felhívja a franciaországi magyar követséget. Ismét leparkolt egy harmadik rendőrautó… A kislányok közben áthívták a szomszédot, aki egészen jól tudott angolul és végre megértette, hogy mit akarunk, és elmagyarázta a többieknek. Szerencsére innentől sínen volt a dolog. A lányokkal kimentünk a főútra és beszálltunk két taxiba, mert a kis taxiba csak kettő utas ülhet, így elváltunk egymástól az Abival, ő ment az egyikkel én a másikkal. Másodszor szegtük ma a nap folyamán az alapszabályainkat, miszerint, hogy nem válunk el. Szerencsésen megérkeztünk a házhoz, Nehma már ott volt. Közben ő is rájött, hogy rossz számot adott…Gyorsan lefeküdtünk aludni.

Okt7 péntek
A kalandos este után egy kora reggeli indulást beszéltünk meg. Én arra ébredtem, hogy hangyák mászkálnak a lábamon és a karomon, tiszta hangya volt az ágy… Nem volt valami finom reggeli puszi… Találtunk a konyhában tegnapról maradt kuglófot meg lekvárt a hűtőben, finom kis reggelit csaptunk. Felkeltetem Nahmet és levitt vagy 20kmrel lejebb a layouni kikötő után a Dakhlaba vezető úthoz. Mondta, hogy telefonáltak neki barátai Tindufból, az algériai részen lévő menekülttáborokból, hogy bemondták a saharavi international, amúgy Marokkó területén nehezen fogható rádióba, hogy tegnap a rendőrség megállította őt és két fiatal magyar lányt, akik vele voltak. Hát így terjed a hírünk…
Még ott volt, amikor megállt az első kamion, de az csak pénzért vitt volna el, úgyhogy nem vettük igénybe szolgáltatásait. Körülbelül egy órát vártunk, míg végre jött egy olyan kamionos, aki egyedül volt és nem kért pénzt. Először azt hittük, hogy süketnéma a fickó, mert nem szólt egy szót sem csak bólogatott, amikor kérdeztük, hogy el tud e vinni és, hogy Dakhlaba megy. A kamion zöldséget szállított. Feltettük a nagy táskáinkat hátulra és felültünk a fülkébe, én ültem mellé középre. Szerencsére az első száz kmen nem kellett vele beszélgetni, majd felajánlott egy almát, de nem akartuk elfogadni. Utána derült ki, hogy még sem süket náma, mert betett egy kazettát és felhívta egy barátját, majd átadta a telefont az Abinak, hogy beszéljen vele, de a savan kívül nem tudtak egymásnak mit mondani… Megállítottak a rendőrök és felírták az adatainkat, de valami miatt sofőrünk adnia kellett nekik 20dht = 2euró. 100km múlva újabb ellenőrzési pont és az adatainakt újból felvették. A vezetőnk nagyon ideges lett. Csak reméltük, hogy nem fog kitenni a legközelebbi városban. Közben egy eurolineos busszal folyamatosan előzgettük egymást. A buszon voltak fehérek is. A pasi mégis kirakott a következő isten háta mögötti kis városban, alig akart elvinni a város széléig. Hát így jártunk. Még mindig vagy 300kmre voltunk Dakhlatól, eddig a teljes táv két ötödét sikerült csak megtennünk. Semmi autó nem jött, vagy, ami jött az nem állt meg és mutogatott, hogy csak idemegy. Végre piros ford két középkorú férfival, akik pont Dakhlába mentek. Csak annyit kérdeztek, hogy nincs e semmi gondunk a rendőrséggel. A tegnapi sztorit nem meséltük el nekik… Egy marokkói és egy szaharavi fickó volt, a marokkói jól beszélt franciául, az oktatás szükségességéről és Magyarországról beszélgettünk. Sajnos nem ajánlották fel, hogy töltsük náluk az éjszakát, így mondtuk, hogy a campingbe megyünk.
Dakhla egy félsziget csücskén végén fekszik 40kmre a Mauritániába vezető útelágazástól. A táj gyönyörű. Sárgás fehér dűnék és közvetlen mellette a kék óceán
A Musafa camping 10kmre feküdt a város előtt. Megbeszéltük a campingessel, hogy ott hagyjuk a csomagokat és este visszajövünk. A marokkóival bevitt a városba, hogy ne kelljen legyalogolnunk ezt a tíz kmt. Elég lesz visszafelé…
Dakhla nem éppen egy világváros képét nyújtotta. Pont a vacsorához készülődtek. Mi is kiválasztottunk egy szimpatikus kávézót és rendeltünk tojásrántottát, meg valami lángos palacsinta keverékéhez hasonlító meleg kenyeret. Az abi meg elment és vett negy milles feulleit. Ez a kedven süteményünk. Leveles tészta vanilíával vagy lekvárral töltve és cukor mázzal a tetején. Megvártuk a férfiakkal az Allah Akhbart és csak utána álltunk neki falni, mert nagyon éhesek voltunk, mivel egész nap nem ettünk semmit. Nagyon jól esett.
Majd a szokásos levezető sétánk, amit most egybe kötöttünk a város felfedező túránkkal. Nagyon pici a város és kb fél óra alatt besétáltuk. Közben ismét találkoztunk, azokkal a fehérekkel, akik a buszon utaztak. Két francia és egy német. Tobias, a német fiú is antropológiát hallgat, és azon belül az afrikai jog a specialitása, a franciák pedig dokumentumfilmet mennek forgatni Dakarba az utcagyerekekről, az egyikük hivatásos fotós is. A NASA által gyártott teleobjektíve volt… Miután visszatértünk a sétánkról csatlakoztunk hozzájuk. Ekkor már egy fekete srác is ült velük az asztalnál, ő szerzett a francáknak fuvart Noukchotig – Mauritánia fővárosáig 350dht = 35 euro fejenként. Nem drága, a távolságot tekintve, ami vagy 700km, de azért mi stoppolunk. Összesen volt 50dhunk, amiből elvileg 40et ki kellet volna fizetnünk a camoingre, de még is úgy döntöttünk, hogy lesz, ami lesz és rendeltünk tejes teát meg vettünk négy szál cigarettát. Arra gondoltunk, hogy maximum majd felverjük a sátrat a camping előtt, a campinges fickó valószínűleg kissé nyűgös lesz, de ez van. Majd beültünk enni. Igazi finom európai vacsora volt, csirke sült krumplival és salátával, sajnos én már egy cseppet sem voltam éhes. A franciák eléggé le voltak döbbenve azon, hogy mi stoppolunk, és már ideáig eljutottunk. Nagyon kellemesen elbeszélgettünk, közben még két kanadai lány is beült a kávézóba, akik amúgy pont az azelőtti napon hagyták el azt az oázis, ahol még annó a francia rallysokkal aludtunk, mielőtt mi odaértünk. Kicsi ez az Afrika. Ők is valami filmes projekten dolgoznak, és egy évig lesznek Afrikában. Felüdítő volt európaiak társaságában lenni, valahogy azt beszéltük az Abival, hogy olyan kötetlenebb, mint amikor a helyiekkel vagyunk, hiába mindenki más országból jön, mégis tisztába vagyunk az általános játékszabályokkal és avval, hogy ki mit vár el a másiktól. Egyszerűen ismerjük a nyugati szokásokat és reakciókat. Nagyon jó volt az is, hogy elémehettünk tőlük, és nem kellett együtt maradnunk elalvásig, amit nem tehetünk meg, ha egy helyi családnál lakunk. Itt nem kellett szórakoztatnunk senkit, indenki egyenlő szinten volt a társalgásban. Éjfélkörül hagytuk ott őket, mivel mág 1okmt vissza kellett gyalogolnunk a campingbe.
Több autó is megállt, de nem fogadtuk el a fuvart, mert nagyon jól esett sétálni éjjel Nyugat Szaharában a főúton. Telihold volt és csak úgy vibrált a fehér sivatag. Boldog voltam, hogy ezt is megélhetem, és itt lehetek.
Kettőre vissza is értünk. Először nem akartuk fel verni a sátrat, de fél óra múlva annyira fújt a szél, hogy én nem tudtam elaludni. Szélben mindig kijön az asztmám. Így feldobtuk a sátrat egy dzsip és egy lakókocsi közé, csak úgy stílusosan…

Okt.8. Szombat
Reggel derékfájás, de az mindig van egy-egy sátras éjszaka után. Én lesétáltam a partra, egy kis egyedüllétre vágytam, addig az Abi összeszedte a sátrat. Érdekes, valakivel mindig együtt kelni és együttfeküdni, majd az egész napot vele tölteni. Általában nem zavar, de valahogy ma reggel sok volt. Álltam a parton és arra gondoltam, hogy már mennyi minden van mögöttünk és még mennyi minden van előttünk. Hihetetlen gyorsan telik az idő, ugyanakkor mégis lassan. Szeretem ezt az utazást. Kifizettük a campinget szerencsére pont találtam még egy tíz euróst az övemben, így nem volt gond a váltogatással. Kiálltunk az út szélére, nagyon kevés autó járt, aki megállt az meg pénzért akart elvinni. Végül egy teve szállító kocsi platójára dobtuk fel a cuccainkat és felvitt 40kmre a Mauritániába vezető út kereszteződéséig. Ott gyalogoltunk vagy 800mt. Lassan kezdünk hozzászokni a csomagok súlyához, majd leültünk az út szélére. Semmi autó nem jött vagy egy óráig két katonai djippen kívül, ők eg nem szállíthatnak utasokat. Megettünk egy zacskó gumicuktrot, amit még Londonban vettünk, és pont egy ilyen szituációra tartogattuk. Végre jött egy autó, két fickóval, akik elvittek újabb ötven kmn a következő kisfaluig. Tényleg nagyon kies volt a táj, csak homok és szikla. Láttuk, hogy fél óra múlva beparkolt egy kisbusz egy kis bolthoz. Mikor újra elindultak, az Abi határozottan kiállt az út közepére, és megállította a kis buszt, amiben halászok utaztak vagy hatan, temérdeknyi csomaggal. Előadtuk, hogy mit is akarunk, azt válaszolták, hogy szívesen elvisznek, de nagyon kényelmetlen lesz. Nem baj, csak haladjunk gondoltuk, már du kettő volt és még mindig vagy négyszáz kmre voltunk Nouadhiboutól. Valóban nem volt egy kéj utazás, a táskáink kb a fejünkön voltak, én guggolásban az Abi meg a térdét felhúzva gubbasztottunk. Kb 100km mentünk így, és egy benzinkútnál szálltunk ki. A halászok, amúgy nagyon kedvesek voltak, volt köztük marokkói is és szaharavi is.
Miután kiszálltunk a benzinkútnál, láttuk, hogy beparkol egy mercedesz és egy középkori férfi vezeti. Gondoltuk nem veszíthetünk semmit, ha megkérdezzük, hogy nem tudna eldobni a határig. Először nem nagyon örült e kérdésnek, de aztán beadta a derekát. Ő is Nouadiboúba tartott. Vicces volt, hogy a nyomorgós fuvarunk után rögtön egy luxus mercibe szálltunk át. El Hadrami halkereskedésben utazik, meg néha az autókereskedésben. A halat Spanyolországba és Portugáliába szállítja. Amúgy Mauritáni és Nyugat Szahara a világ egyik hal gazdag területe. Négy óra alatt két és fél km hosszú hálóval kb 40tonna halat lehet fogni…
A határ előtt megálltunk még egyet enni. Közben egész jól összebarátkoztunk és felajánlotta, hogy maradjunk nála este. Örömmel fogadtuk mondanom sem kell. A határon kicsit kellemetlenkedtek a marokkói határőrök, de negyedóra múlva mehettünk tovább. A mauritán és a marokkói határ között vagy 10kmen keresztül senki földje volt, az utat persze egyik ország sem aszfaltozta le, így a sivatagban kanyarogtunk, azt hiszem, ha gyalog lettünk volna, soha nem találtuk volna meg a helyes csapást. Közben azon gondolkodtunk, hogy valyon az embereknek milyen jogaik lehetnek a senki földjén, például, ha valaki itt születik, akkor az ilyen állampolgár lesz. Hadraminak is feltettük a kérdést. Mondta, hogy az immigránsokat is odaszokták hozni, hogy itt szüljenek, mert itt a saját országuk állampolgárságát kapja az újszülött, és ebben az esetben nem kell neki meg adni a mauritániait. Amúgy kb három hete több, mint százötven imigránst hoztak ide, és azok maguk között megerőszakoltak egy nőt, de sem a marokkói sem a mauritán rendőrség nem avatkozott közbe, mert elvileg nincs joguk… Hadrami még a sírját is megmutatta a szerencsétlen nőnek. Istenem, csak immigráns ne legyek soha.
A mauritán határon....