Szoval ez meg Nyugat szahara Layoun elott tortent csak egyszeruen idoben meg nem ertem odaig, de remelhetoleg holnap vagy holnap utan felteszem egeszen 14ig puszi mindenkinek


Reggeli után indultunk a hegyekbe. Elõtte még bevásároltunk a piacon és itrány az Atlasz. Vagy két órát baktattunk felfelé harminc km/órás sebességgel. Legalább tudtunk gyönyörködni a tájban. A cél, Boutaghar a nomádok igazi fõvárosa volt. A falu kb 2000m magasan volt. Igazi kis paradicsom, vörös hegyek a patak mentén zöldellõ oázis, és igazi civilizáció betörte elõtti környezet. Asszonyok mostak a folyóban, meztelen gyerekek játszadoztak a parton. Egy kis házban szállásoltak el minket Yusufék. Egy nagyot sétáltunk az oázisban. Hihetetlen béke töltött el, olyan volt mintha megállt volna itt az idõ. Minden mozgott, de mégis minden állt. Nehéz szavakkal leírni azt, ami ott töltötte el az embert. Mikor visszaértünk, meggrilleztük a piacon vett szardíniát és isteni lakomát csaptunk. Egész éjszaka ettünk. A végén úgy éreztem magam, hogy elgurulok…
Másnap reggel indultunk vissza a városba és elköszönve a Yusuf családtól folytattuk utunkat dél felé. Egy francia dzsip karaván vett fel. Ralisok voltak, csupa új gazdag. Kiderült, hogy másnap Marrakechbe mennek, és felajánlották, hogy töltsük velük az éjszakát, és a holnapi napot. Nem volt ellenünkre. Délután ralizgattunk a sivatagban, ez tényleg a legegoistább sport, ami létezik, ha lehet egyáltalán sportnak nevezni… Este, pedig camping sauvage – vad kemping -. Fintben, egy kis oázis városban álltunk meg és vertük fel a sátrakat. Mi bementünk a faluba, és megkaptunk a ramadani hararénkat – kukorica leves -. Mire visszaértünk már égett a tábortûz és a franciák is kipakoltak mindenféle jó sajtot és kolbászt, amit még otthonról hoztak. Isteni volt európai ételt enni… Este sokáig beszélgettünk. A konklúzió: nem jó multimilliomosnak lenni, mert teljesen eltévedsz a világ dolgaiban. Egyszerûen nem értették, amikor az afrikai faluról, vagy az afrikai emberekrõl beszéltem…
Alig aludtunk éjszaka, mert egy kutya folyamatosan vinnyogott, utána meg már 4 óra volt és reggeliznem kellett, mielõtt feljött a nap. Hatkor meg ébresztõ volt. Egész délelõtt száguldozás a kõ sivatagban, illetve különbözõ filmforgatási helyekre látogattunk el. A legérdekesebb a Heaven címû film helyszíne volt, ahol egy egész várat felépítettek habkõbõl kilenc hónap alatt a film kedvéért. Lassan kezdtük átszelni az egész Atlasz hegységet. 4000méter magasra is felkaptattunk, majd leereszkedtünk. Több mint száz kilométeren keresztül kanyargós hegyi úton mentünk. Annyira rosszul lettem a kanyaroktól, hogy muszáj volt ennem, így ért végett az én ramadanom. Délután értünk vissza Marrakechbe. Azizék nagyon örültek a viszontlátásnak. Mennyei volt „hazatérni” a két hetes körútunk után. Minden cuccunk megvolt, és végre melegvízben zuhanyozhattunk és kimoshattuk a ruháinkat…Este hivatalosak voltunk a franciák szállodájába vacsorázni. Azt kihagytuk, de utána tovább mentünk velük egy éjszakai szórakozóhelyre. Vicces kis társaság volt. Csak férfiak, az átlag életkor negyven és plusz. Mi ketten kis fiatal csajok. A nightclub nagyon érdekes volt, komolyan ilyet én még otthon sem láttam. Csak európai középkorú férfiak, és gyönyörû marokkói prostituált lányok. Egy perc sem kellett és a lányok a franciák ölében ültek, azok alig kaptak levegõt…
A következõ két napot Marrakechben töltöttük pihenéssel. Belógtunk négy – öt csillagos szállodákba és a medencéjük partján sütkéreztünk. Az utolsó alkalommal olyan pofátlanok voltunk, hogy még a svéd asztalos vacsorát is megkóstoltuk. Nem volt rossz csak nagyon kellett sietnünk, hogy megegyük mielõtt a pincér odaér, hogy felvegye a szoba számunkat.
Miután kellõképpen kipihentük magunkat, ismét neki vágtunk délnek, mégpedig Agadirnak. Kb 350km Marrakechtõl. A táskáinkkal vagy 1kmt kellett gyalogolnunk a fõútig. Majd besüllyedtünk az aszfaltba a harminc kiló alatt. Hamar felvettek. Egy nagyon kedves fickó volt a sofõrünk száz kmen keresztül a végén még pénzt is adott… mi stoppolounk és még pénzt is kapunk, hihetetlen… A következõ fickó, egy francia tanár volt, aki egészen Agadírig ment. Meghívott vacsorázni és azt is felajánlotta, hogy segít szállást keresni. Egy barátjánál találtunk végül nyugodalmat, aki mint motoros rendõr dolgozott. Agadír by night, nagyon izgalmasnak tûnt. Gyönyörû plage, amit egy sétáló boulevard szegélyezett. Tele emberrel, és úgy igazán élt. A szállásadónk csak késõbb érkezett abba a kávézóba, ahol a tejes teánkat szürcsölgettük, egy másik barátjával. A két rendõr, harminc év körüli, nem túl értelmes, de nagyon kedves valaki volt. A lakásuk mindenféle elektromos készülékkel fel volt szerelve. Hihetetlen ez a mûszaki cikk gyûjtési mánia. Még internet is volt… Próbáltunk beszélgetni, de a francia tudásuk hiánya akadályokat gördített a kommunikáció útjába.
Másnap bevetettük magunkat az agadiri kavalkádba. Csak éppen kavalkád nem volt. Mondhatni, hogy a város halott volt. Csak egy-két nyugdíjat német turista lézengett. Az árak is az õ pénztárcáikhoz voltak igazítva. Hihetetlenül idegesítõ volt, hogy mindenki németül szólt hozzánk. Hamar beleuntunk, mert a strandon kívül nincs túl sok látnivaló ebben a városban. Ezért úgy döntöttünk, hogy a marrakechi trükkhöz folyamadunk, és egyszerûen csak besétáltunk Agadír legelegánsabb, öt csillagos hoteljébe. A medence hatalmas volt. Megkaptuk az inastól a matracunkat és a törülközõnket és naplementéig napoztunk a medence partján. Majd találkoztunk a rendõreinkkel és beültünk egy sisa kávézóba, ahol még zenéltek is nekünk. Igazi rossz turisták voltunk… Sajnos õreink éjféltõl ügyeletesek voltak, így a francia tanárra bízták a gyerekeket, az az bennünket. Akivel elmentünk vacsorázni a siralomházba. – az Abival csak így neveztük, mert valami olyan siralmas hangulat volt benne, tök sötét, hihetetlen szomorú zene és mi egyedül. Elfogyott minden beszédtémánk, és némán lapátoltuk magunkba az aszalt szilvás tagint, ami amúgy a legízletesebb volt az összes tagin között, amit ideáig ettünk. Az idõ lassan telt. De végre éjjel kettõre hazaértünk.
Úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy napot Agadirban, hogy kimásoljuk a fényképeinket cdre és, hogy egy kicsit összerendezzük a dolgainkat. Az egész napot a laptop mellett töltöttük, köszönhetõen a hatalmas szakértelmünknek, amivel a számítástechnika tudományát övezzük… Vacsorára az Abi fõzött spagettit. Szerintem nagyon ízletesre sikeredett, de rendõreink csak turkálták és nem is nagyon értették, hogy minek van kanál is azstalon. A ma este még unalmasabbra sikerült, mint a tegnapi, mivel ma a rendõreinkkel ültünk be valami puccos kávézóba. Szerencsére egyre ma is véget ért az este… Az az egyedüli rossz abban, ha valakinek a vendégei vagyunk, hogy azt hiszi, hogy folyamatosan szórakoztatnia kell minket, és folyamatosan velünk kell lennie szabad idejében, illetve, hogy védelmeznie kell minket. Így elveszítjük azt a fajta szabadságunkat, ami által felfedezhetnénk a dolgokat magukban.
Reggel korán taxiba szálltunk és kivitettük magunkat a város szélére a Layounba vezetõ úthoz. Jó pár rövid fuvarunk volt, a málháinkkal így is gyalogoltunk vagy egy kmt. Végül egy mercedeszes Spanyolországban élõ fiatal srác vett fel, aki az unokatestvérével és a testvérével utazott dél felé. Egészen szimpatikus volt. Ez a jó a stoppolásban, hogy annyiféle emberrel találkozik az ember. Valamennyire beszélt angolul is. Elmesélte spanyol életét. A tipikus fiatal imigráns ábrázatát keltette, aki büszke hazájára, de azért az európai élet szabadságát jobban kedveli. Kerülõúttal mentünk, hogy leérjünk az óceán partra. Gyönyörü kék állt kontrasztba a sárgás hegyekkel és barna sziklákkal. A part hasonlított a horvát és szlovén partokra, ahol kristály tiszta a víz és a sziklákról lehet ugrálni.