Monday, May 07, 2007
Sunday, May 06, 2007
Rwanda
You have to scroll down a bit to get the English version
Rwanda
Két héttel ezelőtt érkeztem meg Rwandaba, Kigaliba. Az út hosszú és fárasztó volt. Először Banjulból repültem Dakarba, ahol a barátaim már vártak rám és két nagyon kellemes napot töltöttünk együtt. Élveztük a dakari market forgatagát, a zegzugos utcákat, amikor szabót kerestünk és később a Rufisqui part nyugalmát. Itt lakott Eita, Dakartól kb 20km. A part gyönyörű, üres és senki nem zavarja az embert. Leterítettünk egy nagy szőnyeget a homokba és gyümölcsöt meg datolyával töltött kekszet majszolva meredtünk az óceán felé és beleolvadtunk mi is a lemenő napba.
Másnap reggel visszamentünk Dakarba és egy nagyon kellemes kávézóban megreggeliztünk, majd irány a piac, már csak egy-két dolog maradt hátra, amit be kellett szerezni.
Dakar az egyik legkedvesebb városa Nyugat-Afrikának. Mindent lehet kapni, teljes a kavalkád és a keveredés. Hatalmas a levegő szennyezettség, de mégis lélegzik a város és pulzál.
Négykor indult tovább a repülőgépem Nairobiba Bamakon – Mali – át. Nagyon kellemes utam volt Bamakoig, a gép szinte üres volt, néhány indiai és egy pár kenyai utazott csak rajta. Bamakoban hatalmas vihar volt. A gép nem tudott újból felszállni, és vagy három órát vesztegelt a repülőtéren. Nem szállhattunk ki, és a gép tele volt. Egy indiai fiú mellé szólt a jegyem, aki nagyon kedvesen mosolygott és rögtön beszédbe elegyedett. Nem bántam, legalább gyorsabban telt az idő. Az utasok egyre türelmetlenebb lettek, de az eső csak zuhogott. A légikisasszonyok felszolgálták a vacsorát.
Végre elindulhatott a gép. Már mindenki túl volt a vacsorán és lassan az egész gép álomba merült. Nem volt egy kéjutazás, de végül reggel hatra megérkeztünk Nairobiba.
A csatlakozásom csak kettőkor volt Kigaliba. Eddigre teljesen összebarátkoztam az indiaiakkal, akikről kiderült, hogy Afrikában mindenfelé dolgoznak és egy nagy indiai cég szállítmányozását ellenőrzik. Nem lehet rossz munka, bár nem szeretik Afrikát és mindenképen meg akartak győzni, hogy cseréljem ki a Kigaliba szoló jegyemet Bombayra. Mondtam nekik, hogy majd legközelebb, bár érdekes történeteikkel igencsak felkeltették az érdeklődésemet India irányába.
Felmentünk a Kenya Airways várójába cigarettázni, ahol két érdekes pakisztáni fickóba botlottunk. Két napja indultak Islamabadból –Pakisztán- és Zimbabweba tartottak Nairobin át, de lekésték a csatlakozást, mert egy szót nem tudtak angolul, és a délelőttre azt hitték, hogy délután. Azért akarnak Zimbabweba menni, hogy onnan illegálisan átmenjenek Dél-Afrikába, majd onnan találjanak utat Babilon, az az: Európa felé. Bátor ötlet, szeretem az ilyen vállalkozó szellemű embereket. Végül az újdonsült indiai barátaim segítségével elintézték, hogy felszálljanak a következő gépre, de az csak négy nap múlva ment Harareba. Tehát szegényeknek itt kell tölteniük a repülőtéren az elkövetkező négy napot, mert vízumot nem kaphatnak Kenyába, tehát nem hagyhatják el a repülőteret…
Felmentünk reggelizni a lobbiba, teleettem magam palacsintával meg gyümölcssalátával. Üldögéltünk és beszélgettünk Indiáról meg Afrikáról. Végül meghallottam a KQ1326 Kigaliba tartó járatnak a hívóját. Nagyon kedvesen mindnyájan elkísérték a kapuig, ahol búcsút vettünk egymástól.
Hulla fáradt voltam, igazándiból szerda estétől nem aludtam rendesen ki magam, és péntek hajnal óta úton voltam. Annyira fáradt voltam és olyan mély álomba estem, hogy alig bírtak felkelteni a váróteremben, hogy a gép már csak rám vár, és esetleg ha beszállnék, akkor indulhatnánk. Gyorsan összeszedtem magam és máris a levegőben voltunk. Nagyon szerettem volna kinézni az ablakon és lemeredni a kristálytiszta égről a nagy tavakra, meg a hatalmas erdőségekre, de folyamatosan elnyomott az álom. Végül feladtam, és nem láttam semmit az egész útból.
A Kigali International Airport, olyan igazi kis afrikai repülőtér volt. Egy pici épület, két ablakkal, és a mi gépünkön kívül egyetlen gép sem állt a parkolóban. Nagyon örültem, hogy végre megérkeztem, be kellett gyalogolni a géptől az épületig. Az idő kellemesen üdítő volt, sehol sem volt a szenegáli fülledtség. Roppant hosszú sor kígyózott és vagy egy órába került, amíg megkaphattam hatvan dollárért a tizenöt napos vízumot.
Anno Dakarban két csomagot adtam fel, de Kigaliba már csak az egyik érkezett meg. Újabb egy órás procedúra, amíg felvették az adatokat.
És végre sikerült kijönnöm a repülőtérről, ahol Jamal és John várt. Jamal, a Tony testévre, szeptember óta él Kigaliban és komputer technikusként dolgozik egy banknál, John pedig a barátja volt. Jamalt még decemberben Gambiában ismertem meg. Nagyon szimpatikus fickó, akivel igazán könnyű kijönni.
Hazamentünk, hogy letegyük a csomagjaimat. Jamal gyönyörű kerületben lakik, a domb oldalán, ahonnan egész Kigalira rá lehet látni. Kissé meglepett ez az európai környezet, minden rendezett az utcában, az út le van aszfaltozva, csupa családi ház. Kissé hasonlít az egész Budakeszire.
Egy kínai étteremben vacsoráztunk, és körbe autókáztunk a városban. Az egész város hihetetlenül tiszta és rendezett, mármint Dakarhoz, vagy Banjulhoz viszonyítva. Hatalmas zöld füves parkok, dús növényzet, jó pár emeletes ház a központban, és szinte csak téglaépületek. Az egész Kigali több dombon fekszik, és minden út, kanyargós. Biciklizni nem igazán lehet, mert nagyon meredekek az utak, úgyhogy kisbuszok, meg motor taxik közlekednek. Valahogy az egész Kigali, meg az a része Ruandának, amit láttam, nagyon emlékeztet Sierra Leonéra.
A házban három szoba van, én az emeleten kaptam helyet. Nagyon barátságos szoba, pláne, hogy most kitettem a fényképeimet meg néhány még Szenegálban vásárolt képeslapot.
Másnap realizáltam csak igazán, hogy valóban most már egyedül vagyok. Nincs többé senki, akivel megoszthatom az utazásom minden percét, mint ahogy az anno Gambiában volt. Az Abi elment, és talán avval, hogy itt hagyott egy újfajta élet nyílt a számomra. Valójában sohasem gondoltam volna, hogy a barátságunknak így lesz vége, vagy akárhogy is vége lesz. Mert a barátság nem olyan, mint egy kapcsolat. A barátság az marad, a kapcsolat jön és megy. Mindig lesz új szerelem, de új igazi barátot nem talál az ember minden bokorban. Mindenesetre kívánom neki, hogy minden álma valóra váljon. Az biztos, hogy az által, hogy egyedül vagyok, azt hiszem sokkal közelebb fogok magamhoz kerülni, ami sohasem árt.
Végül is nagyon örültem, hogy itt vagyok Kigaliban. A célom az, hogy amilyen gyorsan csak lehet keressek állást egy bármilyen segélyszervezetnél, aki gyerekekkel vagy menekültekkel foglalkozik. De ahogy az elmúlt hét tapasztalata mutatja, valószínűleg ez csak úgy lehetséges, hogy az első három hónapon gyakorlaton vagyok és utána, ha minden rendben megy akkor, átvesznek fizetős állásra. Persze van olyan segélyszervezet, amelyik fizet a gyakorlat alatt, és van, amelyik nem, próbálok olyat találni, amelyik fizet valamennyit, mert hát nem akarok mindig a Jamal házában lakni, és szeretnék egy saját kis apartmant. Már találtam is egyet, ami 300dollár havonta, pont a belvárosban, de meglátom majd, hogy kiveszem e vagy sem, mert amit igazából szeretnék, az, hogy vidéken dolgozzak, és csak hétvégére jönnék Kigaliba, de akkor meg nem feltétlenül szükséges egy külön lakás. Na mindegy majd meglátom, hogy hogyan alakulnak a dolgok. A legszívesebben a UNHCR ral dolgoznék, de tudom, hogy oda roppant nehéz bekerülni, de azért próbálok és jövő hétre sikerült kiharcolnom egy időpontot.
Szóval nagyjából ezek vannak velem, az elmúlt két napot a Muhazi tónál, kb 70km Kigalitól, keletre Tanzáni felé, töltöttem és az elkövetkező hármat is itt fogom. Jamal szabadságon van, úgyhogy lejöttünk ide, az egyik gambiai barátjának, Kebának van itt egy kis háza, rögtön a tó partján. Komolyan nagyon romantikus környezet, mindenfelé zöld dombok, kék tó és szikrázó napsütés. Igazi kikapcsolódás.
Szemben a mi házunkkal a tó túlsó partján, van egy idős hölgy háza, aki félig ruandai félig belga. Az apukája építette az első házat itt a tó partján 1935ben. Jacquelin, ma is ebben lakik. Szerda este mi is nála aludtunk. Jacquelin pont olyan varázslatos személyiség, mint a háza. Délután egy pirog vitt át bennünket a házához. Szeretettel fogadott és rögtön házi készítésű mézes likőrjével kínált bennünket. A verandán ültünk egész este és beszélgettünk. Öntötte a történeteit. A papája, aki belga volt, orvos volt és a belga kormány szolgálatában állt. De mikor megunta Kigalit, ide jött a tóhoz és felépítette pici magánklinikáját. Mindenfelől jöttek a betegek. Hamarosan feleségül vette Jacquelin mamáját egy gyönyörű ruandai tutszi hölgyet, akitől két gyereke született, majd elváltak, de Jacquelin ebben a házban nőtt fel. 1959ben az orvos meghalt. Ekkor Jacquelin Belgiumba ment és tanult tovább. Az édesanyja sohasem volt Európában. Utána a fiatalkoráról mesélt, meg az utazásairól, meg, hogy aztán Kongóban élt. Rengeteg története van, és vagy este tízig ücsörögtünk az ebédlőbe, ahova behúzódtunk az éjszakai tavi szél elől. A ház maga a mesepalota. Igazi koloniális ház, a régi harmincas évekből származó belga bútorokkal és hatalmas terekkel. Két szint van és a felső emeleten található a legcsodálatosabb szoba, amiben valaha jártam. Hatalmas szoba két ággyal, néhány régi képpel a falon. Az ággyal szemben hatalmas régi üvegajtó, ami a teraszra nyílik, ahonnan pazar kilátás van a tóra, néhány pálmafa feje lóg csak be a képbe, de ez az egészet csak még inkább szofisztikusabbá teszi. A házban mai napig nincs áram, és mindenhol petróleumlámpával világít, a Wc kint található az udvaron. Olyan az egész, mintha a harmincas évekbe csöppentünk volna vissza. Arra gondoltam, hogy nagyszerű lenne megírni az életét, hiszen ő tényleg végig élte az egész koloniális időszakot, a függetlenséget, majd a népirtást mag az „újkorszakot” – így nevezik itt a népirtás utáni korszakot, tehát a jelent. Azt hiszem, ha rendeződnek a dolgaim, akkor vissza fogok idejönni…
Általában a ruandaiak nagyon kedvesek és műveltek, legalábbis a Jamal barátai. Gyakran elmegyünk vacsorázni, vagy sörözni velük és mindig rögtön érdeklődéssel öveznek, és ügyelnek rá, hogy ne hagyjanak ki a beszélgetésből. A lányok általában nagyon-nagyon szépek, komolyan érdemes lenne itt egy modell ügynökséget nyitni.
Sokat beszélnek a 1994ről a népirtásról, de ma nyomát sem lehet érezni az egésznek anagy városban, vidéken igen. Mindenki nagyon nyugodt és azt sohasem lehet tudni, hogy ki tutszi és ki hutu. Az egész országban erős stabilitás érezhető és komoly erősfeszítés arra, hogy felzárkózzanak a fejlődő országokhoz és elfelejtsék azt a traumát, amin keresztülmentek.
Összességében, Ruanda csodálatos, és nagyszerű emberek élnek itt. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Izgatottan várom a jövő hetet, mert van egy jó pár interjúm…
On english
I have arrived two weeks ago to
On the following day we returned to
I think I love
My plane was about to live at four in the afternoon to
Finally after more than three hours the plane took off. Everybody was over the dinner and slowly the whole plan sank in dream. It wasn’t a dream voyage but finally after six at morning we have arrived to
My next flight to
We took off to the waiting room of Kenya Airways to smoke some cigarettes where we met some really strange Pakistani guys. They left
We went to grab some breakfast in the lobby. I stuffed myself with pancake and fruit salad. Thanks Mr.
We were sitting and chatting about and experiences in Africa and
I was dead. Really I haven’t slept properly since Wednesday evening. I was so tired that I felt a sleep in the waiting room and they could barely weak me up. As a last passenger I got into the plane. I really wanted to look out from the window and check the big Lakes, forests and savannas but I constantly felt a sleep. So finally gave it up and I haven’t seen anything from the beautiful trip.
The
Two days ago I have checked in two big bags in
After two hour I could finally come out from the airport where Jamal and John were waiting for me. Jamal is one of Tony’s brothers. He lives in
We drove home to put my bags down. Jamal lives in a really nice neighborhood right on a hill where from you can see the whole
We grabbed some dinner in a Chinese restaurant and after drove around in the city. The whole city was surprisingly clean and prop compeer to
I realized only the following day that now I am really totally alone. I don’t have anymore anybody with who I can share all the seconds of the trip as it was before in The Gambia. Abi is gone but with this action new horizons had been opened in my life. I reality I have never thought that our friendship will ever end or at least never on this way. Because I know that a friendship is not like a relationship. The friendship stays the relationship goes and comes. There will be always new loves and new guys but it’s quite difficult to fiend real new friends. Anyway I wish her to have all her dreams through. I am sure that since I am alone I will be able to get closer to myself which is always useful.
Finally I was very happy to be in
So more or less that’s what is happening to me. The last days I have spent at the
Just front of our house on the other side of the lake is a house of an old lady who is half Rwandese half Belgian her father was the first person who built a house at the lake in 1935. Jacquelin, the lady still lives in it today. We spent the Wednesday night at her. Jacquelin is amazing person as her house. In the afternoon a pirogue took as to the other side to her. She was really welcoming us and directly offered some home made honey spirits. We pent the whole evening sitting and chatting on the veranda. She was telling hundreds of small stories about herself, about her family and about the genocide. Her father, who was Belgian, worked for the Belgian government in
The house is a real fairy tale house. It has a real colonial style from the thirties with the ancient furniture’s and huge spaces. It is a two storey building and on the second floor is the most amazing room where I have ever been in my life. It is a huge room with two beds and some old pictures on the wall. Front of the beds is a huge old glass door which opens to the balcony, from there is a wonderful view to the lake, only a few palm trees are cutting the picture on the left side. But it makes the whole picture even more sophisticated. There is still no electricity in the house so Jacquelin lights up her kerosene lights every night. The toilet is still outside in the yard. The whole environment is like we would have come back to the thirties. I thought it would be nice to write her history because she has been really living in this country and knows it very well starting with the colonialism, the independence, the genocide and than the new age. I think after I organize my thinks I will come back and start the interviews.
Generally I can say that the Rwandese are very intelligent and friendly people or at leas the friends of Jamal who I met. We often go out to have dinner or just have some beers and they always pay attention not to live me out from the discussions and being curious about me. The girls generally are very beautiful. It would worth to open a model agency here.
They talk a lot about the genocide and so but you can’t really feel in
All together
h
Wednesday, April 18, 2007
Friday, April 13, 2007
változás
Én pénteken megyek Szenegálba és onnan vasárnap repülök tovább Kenyába majd Ruandába, Kigaliba. Ott már van is valaki, aki vár rám és nála fogok lakni. A célom, hogy találjak egy állást valamilyen segélyszervezetnél, aki vagy menekültekkel vagy utca gyerekekkel foglalkozik. Hogy miért Ruanda? Mert Kelet-Afrikában az most az egyik legstabilabb ország, és az őt körülvevő országokban mind háború folyik, Kongóban, ugandában, Burundiban, szudánban, Szomáliában. Szóval úgy gondolom, hogy itt talán van lehetőség arra, hogy én is dolgozhassak.
Az igazság az, hogy az elmúlt három hét nagyon nehéz volt. Meghalt egy barátom autóbelesetben itt, utána az Abi,óriási csalódás most meg a várakozás. Nem akarok panaszkodni én választottam, de nem könnyű, remélem, hogy Ruandában új életet fogok tudni kezdeni és minden rosszat és csalódást elfelejteni, ami itt történt.
Hát újéletre fel!!
There was a lot of changes las week inmy life. The point is that we are not going to travel together as we planned before. We separeted. I have no clue where she is and what is she doing.
I am flying to Senegal next friday and from there on sunday to Rwanda, Kigali. I know somebody there. He is going to wait for me and I will stay with him until my things are not getting organised. My target is to find a job by an NGO who is dealing with refugees or street kids. You can ask me why Rwanda? Because all the souranding country has a war like Congo, Uganda, Burundi, Sudan, Somalie etc. And this is one of the most stable country. I hope that I will find a job.
The truth is that the past three weeks were very difficult.One of my good friend died in a car accident, after this issue with abi, which was a huge disappointment, and now this waiting. I dont want to cry because I know that it was me who chose to be here but still its not easy. I hope that in Rwanda I will be able to start a new life and forget all the bad things and disappointments which happened here. So lets start a new life!!!
Tuesday, March 20, 2007
the big start
I am sorry that I haven't written so long but somehow I did not feel like it. The most important thing that we are still in the Gambia and we gonna live from here and start our big roundtrip in Africa on the 2nd of April. We hope to finish our research projekt by that time... The trip is going to look like this: The east part of the Gambia, East-Senegal, Ivory Coast, Ghana, Togo, Benin, Niger, Chad, Cameroun, Gabon, The two Congos, Angola, Namibia and than Zambia or Zimbabwe. We dont know yet how it will be after it depends on many thing and it is still so far. We really have to rush because by the middle of July we have to be in Zambia or in Zimbabwe. Wish us good luck. I will try to update the blog as often as I can but you never know here in Africa....
Saturday, December 30, 2006
Friday, December 08, 2006
Amúgy a körülmények még mindig nagyon jók. A ház, amiben lakiunk a legideálisabb, azt hiszem ennél jobbat, keresve sem találhattunk volna. Két szoba, egy háló és egy nappali, külön konyha meg fürdőszoba, fedett terasz. Szerencsére egyre ritkábban van áram kimaradás, és a víz is általában folyik. A legnagyobb probléma az a telefon, hogy egyszerűen nem lehet nemzetközi hívást sem fogadni, sem hívni a gambiai telefonról. A bárba jár a fő mobil szolgáltató igazgatója is, és már neki is említettük a problémát, de azt mondta, hogy az álamnak kellene valami olyan rendszert kiépíteni, amire nincs pénz. (Ez a „kellene” az egyik leggyakrabban elhangzó szó a gambiaiak szájából. De általában ez a kellene megmarad kellenének és soha nem lesz belőle kell.)
Általában meg lehet szokni az emberek attitűdjét, bár az elején nem volt egyszerű. Az étteremben nem könnyű együtt dolgozni velük, mert a sebességük kb hússzal kevesebb, mint a miénk, valamit mondunk a pincéreknek, hogy csináljanak meg, és tíz perc múlva még mindig nincs megcsinálva, majd újból rákérdez az ember, hogy vajon értette, amit mondtunk neki, bólogat, hogy igen, de továbbra is ott áll, újból elismételjük neki a kérést, és akkor talán lassan megmozdul és úgy húsz perc elteltével a dolog meg van csinálva. Ehhez a munka morálhoz nem volt egyszerű alkalmazkodni az elején, de aztán egyre türelmesebbeké válunk, válok. Természetesen még mindig vannak szituációk, amikor nem működik a dolog, de keményen dolgozom rajta. Általában véve kedvesek a helyiek, de ők is mindig mindent érdekből csinálnak, általában pénzt, telefonszámot vagy bármit várnak cserébe. Főleg itt Senegambiában, ahol dolgozunk, és ami a legfrekventáltabb turista hely, a fehéreket egy két lábon járó pénzes zsáknak nézik. Ami amúgy érthető, hiszen a turisták javát idősebb angolok vagy skandinávok teszik ki, akik tényleg tele vannak pénzzel, de más részről viszont rendkívül bosszantó, amikor a taxi sofőr öt dalasi helyett százötvenet kér. Szerencsére mi már nagyrészt tisztában vagyunk az árakkal, de néha így is előfordul, hogy többet fizetünk a piacon például, mint amennyit kellene. A másik nagyon zavaró itt Senegambiában, az emberek kíváncsisága. Nem tudunk úgy végig jönni az úton, hogy vagy tízen ne akarnának megállítani, és a szokásos silly, whats your name, where are you from, can I be your friend, kérdéseket az embernek ne szegeznék. De egy idő után ezt is megszokja az ember és egy egyszerű i am in a hurry válasszal elutasítja és tovább megy.
Valahogy úgy vagyok Gambiával, hogy minél több időt töltök itt annál jobban megkedvelem. Azért vannak nagyon kedves emberek, akik tényleg csk az ember barátságát keresik. Meg valahogy az egész itt lét amúgy egészen szórakoztató, és könnyű. Tényleg nem panaszkodhatunk. Az idő csodálatos, bár most egy kicsit lehűlt, ami azt jelenti, hogy napközben még mindig 28- 30fok van, de este tizenöt, ami igen frissnek hat, a harminc után. Itt van mindig a beach, ami gyönyörű, fehér homok, kellemes beach bárok.
A projekt témánkat, ami a szerahulik lettek volna, megváltoztattunk. Az én témám a: a tömeg és a szex turizmus hatása a helyiekre, materiális és mentális szempontból. Ez most csak tömören a cím, arra vagyok leginkább kíváncsi, hogy miért és hogyan változtatta meg ez a két legjellemzőbb ága a turizmusnak ezeket a kedves gambiai embereket, milyen hatást gyakorol a fiatalokra, középkorúakra, öregekre. A kutatást egy kis statisztikával akartam kezdeni, három napig irodából irodába járkáltam, és rá kellett jönnöm arra, hogy Gambiában nem léteznek szociológusok, akik statisztikákat csinálnak. Már éppen kezdtem tegnap feladni, amikor a fejlesztési minisztériumban belebotlottam, egy nagyon kedves fickóba, aki készségesen a rendelkezésemre állt, és előkotort egy vaskos aktát a 2006os fejlesztési projektekről, amit ma az útlevelemért letétbe kölcsön is adott a hétvégére tanulmányozásra. Majd meglátom, hogy mit tudok belőle kihámozni, de az biztos, hogy nagyon élvezem ezt a nyomozást, meg örülök annak, hogy az agyam megint munkába van állítva.
Szóval összességében élvezem az itt létet, igazi kihívás, bár így a karácsony közeledtével azért nagyon hiányzik a családom.