Szóval lényeg a lényeg az mp3 meglett és tisztázódott a helyzet, hogy a nagytestvér volt az, aki eltulajdonította a dolgokat.

Rabat után dél fele vettuk az irányt, és olyan Szerencsések voltunk, hogy egy rendőr és egy étteremtulajdonos vett fel. KB fel óra múlva megálltunk és egy európai színvonalú éttermben koftecit, olyan, mint nálunk a fasírt, és mentateát rendeltek, ami elmaradhatatlan tartozéka minden étkezésnek. Felajánlottak, hogy aludjunk az étteremtulajdonos édesanyja házában. Örömmel fogadtuk a felajánlást. De annak mar kevésbé örültünk, amikor egyszercsak megállt a jármű a semmi közepén és azt mondtak, hogy megérkeztünk. Egy út menti tanyán tálaltuk magunkat két majd három középkorú férfival, és az édesanya nem volt sehol. Állítólag felment Rabatba… Szerencsére végül nem volt semmi gaz, mert a két férfi, aki felvett és elhozott idáig az lelepett, de azért én alig aludtam éjszaka, mert valahogy rossz érzésem volt a harmadikkal szemben. Reggel korán kiálltunk az útra stoppolni, és magunk mögött hagytuk ezt a rémtanyát.

Egy kávéárus fickó vett fel, aki épp hazafele tartott Meknesbe a feleségével és a három hónapos kislányával. Persze rögtön meghívott magához. Szívesen fogadtuk az invitációt. Hihetetlen, hogy Marokkóban micsoda hospitality van. Otthon mikor jutna eszünkbe meghívni azt, aki felveszünk, ha egyáltalán felvesszük az út szélén órák óta ácsorgó szegény stoppost. Valahogy az az érzésünk, hogy itt, ha valaki úgy döntött, hogy felvesz valakit, az egyúttal felelősséggel tartozik az illető iránt, és a lehető legtöbbet kell érte megtennie, enni és szállást ad a meghívottnak. Talán a muzulmán vallásban jobban gyakorolják, az „oszd meg, amid van” parancsot, mint a keresztényeknél.
Szóval lényeg, hogy Rashid és felesége nagyon jó vendéglátónak bizonyult és az elkövetkező két napban az ő vendégszeretetüket élveztük. Meknes hasonló, a Casahoz és Rabathoz, abból a szempontból, hogy ugyanolyan struktúrája van, mint a másik két városnak: külváros és old medina, ahol a souk-piac található. A második nap a 35kmre fekvő Volubilist – legnagyobb, Marokkó területén található római korból maradt romváros - kerestük fel. A mozaikok és a capitolium teljes épségében megmaradt. Pompei hangulatát idézte. Onnan sétáltunk át az 5kmre fekvő Moulay Idrissbe, ami a muzulmánok egyik szentvárosa, mert az alapító Moulay Idriss volt az, aki a 8. században az első arab-iszlám államot alapította. Ebben a városban van eltemetve. Sajnos Marokkóban semmilyen mecset nem látogatható, így az ő sírját sem nézhettük meg.
Az esti vacsora közben sok minden érdekes dolgot tudtunk meg a berberekről. Állítólag Marokkó 90%berber, - állítják a berberek. Szigorúan, főleg vidéken, saját családjukból házasodhatnak, tehát unokatestvért kell elvenniük, vagy kell hozzámenniük. Abszolút vallják azt a filozófiát, hogy a „nő a házba való”, tehát nem dolgozhat, és azt sem szeretik, ha elmászkál otthonról, a nő éljen a férjének és biztosítsa a tiszta, rendes otthont. „A férfi keresi a pénzt a nő, pedig elégeti azt”. – ennek ellenére sem akarják, hogy a nő is keresse azt. Azt is mondják, hogy azért is jó családból házasodni, mert, ha valami probléma van, akkor a család segít megoldani azt… A vagyon, a családban tartásáról nem esett szó, mi csak gondolhatjuk, hogy azért ez sem utolsó szempont. Mindez egy európai fül számára rosszul hangozhat, de a látottak alapján az a tapasztalatom, hogy a nők elégedettek és elfogadják, vagy inkább meg sem kérdőjelezik ezt a státuszukat. Természetesen a városban élő társaik nem egészen így gondolkoznak erről.

A következő nap dél felé vettük az irányt és mintegy 350kmt utaztunk lefelé, a sivatag irányába Abdullal, aki a sofőrünk volt, majd pedig a vendéglátónk. El-Rashidiától tíz kmre fekvő campingjébe invitált éjszakára. A táj igencsak megváltozott Meknes óta. Ott a cédrus erdők, itt pedig a vörös kősivatag volt a jellemző. A camping egy folyómentén húzódó, oázisban helyezkedett el. Természetes forrású medence volt a közepén és csak helyiek. Abdull azt mondta, hogy vége a szezonnak, és majd decemberben fogják újra látogatni a turisták. Nem messze volt tőle egy kasbah – kszár, vagy erődítmény – ahova felmásztunk. Míg Algériában a sivatag kastélyokkal…, addig Marokkóban erődítményekkel van tele. Általában a berberek építették őket védelmi célra. A kasbahból lenyűgöző kilátás nyílt a végtelen kősivatagra. Nagyon szeretem a sivatagot, abból a szempontból, hogy olyan, mint a tenger, lapos és végtelen, a szem nem ütközik határba, és az ég összeolvad a földdel.

Másnap mindössze száz kmt kellett megtennünk ahhoz, hogy elérjük a homok dűnéket és, hogy egy klasszikus sivatagi kép táruljon a szemünk elé, ahol kék az ég és sárgák a homokdombok. Jó fuvarunk volt, aki egészen Merzúgáig, a sivatag kapujáig vitt. Hosszabb alkudozás után megegyeztünk egy guiddel – helyi vezető -, hogy egy óra múlva indulunk teveháton és az éjszakát a sivatagban töltjük. Igazi rossz turisták voltunk… A vezető nem volt valami nagy kaliberű fickó, elvégezte a munkáját, „meglovagoltatta” a két hülyét, majd adott nekik tagint – marokkói tradicionális étel – felmászatta őket a dűnékre, hogy éppen lemaradjanak a naplementéről és utána dodo, - alvás -. Sajnos hihetetlen erős szél fújt egész éjszaka, és hiába húztam a hálózsákot egészen a fejemre így is mindenem, fülem, orrom, tele lett homokkal, ráadásul egész éjszaka olyan asztma gyötört, hogy azt hittem megfulladok…

Szerencsére másnap reggel sikerült kikeverednünk a sivatagból. Ma kezdődött a Ramadan, és én úgy döntöttem, hogy kipróbálom, magam miatt is, meg hát az én drágám miatt is… ramadan, azt jelenti, hogy harminc napon keresztül napfelkelte és napnyugta között se nem esznek, se nem isznak. Most még csak csak, de amikor nyáron van a, igen csak nehéz lehet. Marokkó esetében a napfelkelte, hajnali négy órát, míg a napnyugta fél hetet jelent. A reggel evéssel voltak igazából gondjaim…
Merzúga oly annyira utolsó falu Marokkóban, hogy az autóforgalom szinte teljesen elkerüli. Vagy fél óráig egy autó sem jött, ezért kényszerűségből úgy döntöttünk, hogy taxival megyünk a következő városig. Ez volt az első és eddig az utolsó alkalom is, hogy fizettünk a transzportért. A városból már könnyebben ment…Egészen az Atlasz hegység közepéig jutottunk…

Egy teljese frusztrált tanár vett. Mikor kérdeztem, hogy hová megy, azt mondta, hogy nem megy sehová, de minket akár a világ végéig is elvisz… Szerencsére csak Bumelig vitt, ami félúton volt. Ott kitett, és egy verseskötetével ajándékozott meg, majd közölte, hogy reméli megihlettük a következő verséhez. No comment. Bumelben meg két fickó vett fel, de mivel a fél hét egyre közeledett, meghívtak magukhoz az első ramadani ünnepi vacsorára. Igazuk lehetett abban, hogy ilyenkor tényleg nem járnak kocsik az úton, mivel végre mindenki örül, hogy ehet. Úgy döntöttük, hogy az éjszakát is náluk töltjük. Igazi tradicionális berber család volt. A házuk középen nyitott, kismedencével. Szinte mindent magunknak termelnek kis zöldséges kertjükben, még a kift is. Kif – amelynek a magjából készül a hasis olaj, levele pedig a marihuána -. A kenyeret is maguk sütik. A vacsoraasztal már fel volt terítve, mikor beléptünk a házba. Nagyon hangulatos lett volna a tagin, mentatea, meg harare –leves -, ha a tévé nem üvöltött volna a szobában. Valahogy olyan volt, mintha a mi a karácsonyestéjén az ünnepi vacsora alatt a tévét néznénk. Mindenesetre az étel finom volt, de a folyatatás még jobb volt. A házigazda Yusuf beavatott filozófiájába egy-egy hatalmas „csokoládé shake” mellett. Alapfilozófiája hasonló a gambiaiékéhoz. Tégy jót, és azáltal, hogy jót cselekszel kétszeresen nyersz, jó példát mutatsz annak, aki elvileg nem tenne jót, de azoknak is jót teszel, akik már eleve jót tennének. Jó is lenne, ha így működne ez a világ… Másik komoly eszmecserénk a vallások hasonlóságáról folyt, illetve a ramadant világította meg, egy olyan szempontból, hogy ez nem is annyira a nem evés fizikai oldaláról szól, hanem a lelkiről Tehát végig gondolják az elmúlt évet, illetve, hogy a hibákat hogyan is lehetne kijavítani. Az által, hgy az ember böjtöl a gondolkodása mélyebb szintekre hatolhat - véli Yusuf.

A reggeli ébresztést megint csak négy órára kértem. Reggelire tagin. Nem valami egészséges, de azért benyomtam