Rwanda

You have to scroll down a bit to get the English version

Rwanda

Két héttel ezelőtt érkeztem meg Rwandaba, Kigaliba. Az út hosszú és fárasztó volt. Először Banjulból repültem Dakarba, ahol a barátaim már vártak rám és két nagyon kellemes napot töltöttünk együtt. Élveztük a dakari market forgatagát, a zegzugos utcákat, amikor szabót kerestünk és később a Rufisqui part nyugalmát. Itt lakott Eita, Dakartól kb 20km. A part gyönyörű, üres és senki nem zavarja az embert. Leterítettünk egy nagy szőnyeget a homokba és gyümölcsöt meg datolyával töltött kekszet majszolva meredtünk az óceán felé és beleolvadtunk mi is a lemenő napba.

Másnap reggel visszamentünk Dakarba és egy nagyon kellemes kávézóban megreggeliztünk, majd irány a piac, már csak egy-két dolog maradt hátra, amit be kellett szerezni.

Dakar az egyik legkedvesebb városa Nyugat-Afrikának. Mindent lehet kapni, teljes a kavalkád és a keveredés. Hatalmas a levegő szennyezettség, de mégis lélegzik a város és pulzál.

Négykor indult tovább a repülőgépem Nairobiba Bamakon – Mali – át. Nagyon kellemes utam volt Bamakoig, a gép szinte üres volt, néhány indiai és egy pár kenyai utazott csak rajta. Bamakoban hatalmas vihar volt. A gép nem tudott újból felszállni, és vagy három órát vesztegelt a repülőtéren. Nem szállhattunk ki, és a gép tele volt. Egy indiai fiú mellé szólt a jegyem, aki nagyon kedvesen mosolygott és rögtön beszédbe elegyedett. Nem bántam, legalább gyorsabban telt az idő. Az utasok egyre türelmetlenebb lettek, de az eső csak zuhogott. A légikisasszonyok felszolgálták a vacsorát.

Végre elindulhatott a gép. Már mindenki túl volt a vacsorán és lassan az egész gép álomba merült. Nem volt egy kéjutazás, de végül reggel hatra megérkeztünk Nairobiba.

A csatlakozásom csak kettőkor volt Kigaliba. Eddigre teljesen összebarátkoztam az indiaiakkal, akikről kiderült, hogy Afrikában mindenfelé dolgoznak és egy nagy indiai cég szállítmányozását ellenőrzik. Nem lehet rossz munka, bár nem szeretik Afrikát és mindenképen meg akartak győzni, hogy cseréljem ki a Kigaliba szoló jegyemet Bombayra. Mondtam nekik, hogy majd legközelebb, bár érdekes történeteikkel igencsak felkeltették az érdeklődésemet India irányába.

Felmentünk a Kenya Airways várójába cigarettázni, ahol két érdekes pakisztáni fickóba botlottunk. Két napja indultak Islamabadból –Pakisztán- és Zimbabweba tartottak Nairobin át, de lekésték a csatlakozást, mert egy szót nem tudtak angolul, és a délelőttre azt hitték, hogy délután. Azért akarnak Zimbabweba menni, hogy onnan illegálisan átmenjenek Dél-Afrikába, majd onnan találjanak utat Babilon, az az: Európa felé. Bátor ötlet, szeretem az ilyen vállalkozó szellemű embereket. Végül az újdonsült indiai barátaim segítségével elintézték, hogy felszálljanak a következő gépre, de az csak négy nap múlva ment Harareba. Tehát szegényeknek itt kell tölteniük a repülőtéren az elkövetkező négy napot, mert vízumot nem kaphatnak Kenyába, tehát nem hagyhatják el a repülőteret…

Felmentünk reggelizni a lobbiba, teleettem magam palacsintával meg gyümölcssalátával. Üldögéltünk és beszélgettünk Indiáról meg Afrikáról. Végül meghallottam a KQ1326 Kigaliba tartó járatnak a hívóját. Nagyon kedvesen mindnyájan elkísérték a kapuig, ahol búcsút vettünk egymástól.

Hulla fáradt voltam, igazándiból szerda estétől nem aludtam rendesen ki magam, és péntek hajnal óta úton voltam. Annyira fáradt voltam és olyan mély álomba estem, hogy alig bírtak felkelteni a váróteremben, hogy a gép már csak rám vár, és esetleg ha beszállnék, akkor indulhatnánk. Gyorsan összeszedtem magam és máris a levegőben voltunk. Nagyon szerettem volna kinézni az ablakon és lemeredni a kristálytiszta égről a nagy tavakra, meg a hatalmas erdőségekre, de folyamatosan elnyomott az álom. Végül feladtam, és nem láttam semmit az egész útból.

A Kigali International Airport, olyan igazi kis afrikai repülőtér volt. Egy pici épület, két ablakkal, és a mi gépünkön kívül egyetlen gép sem állt a parkolóban. Nagyon örültem, hogy végre megérkeztem, be kellett gyalogolni a géptől az épületig. Az idő kellemesen üdítő volt, sehol sem volt a szenegáli fülledtség. Roppant hosszú sor kígyózott és vagy egy órába került, amíg megkaphattam hatvan dollárért a tizenöt napos vízumot.

Anno Dakarban két csomagot adtam fel, de Kigaliba már csak az egyik érkezett meg. Újabb egy órás procedúra, amíg felvették az adatokat.

És végre sikerült kijönnöm a repülőtérről, ahol Jamal és John várt. Jamal, a Tony testévre, szeptember óta él Kigaliban és komputer technikusként dolgozik egy banknál, John pedig a barátja volt. Jamalt még decemberben Gambiában ismertem meg. Nagyon szimpatikus fickó, akivel igazán könnyű kijönni.

Hazamentünk, hogy letegyük a csomagjaimat. Jamal gyönyörű kerületben lakik, a domb oldalán, ahonnan egész Kigalira rá lehet látni. Kissé meglepett ez az európai környezet, minden rendezett az utcában, az út le van aszfaltozva, csupa családi ház. Kissé hasonlít az egész Budakeszire.

Egy kínai étteremben vacsoráztunk, és körbe autókáztunk a városban. Az egész város hihetetlenül tiszta és rendezett, mármint Dakarhoz, vagy Banjulhoz viszonyítva. Hatalmas zöld füves parkok, dús növényzet, jó pár emeletes ház a központban, és szinte csak téglaépületek. Az egész Kigali több dombon fekszik, és minden út, kanyargós. Biciklizni nem igazán lehet, mert nagyon meredekek az utak, úgyhogy kisbuszok, meg motor taxik közlekednek. Valahogy az egész Kigali, meg az a része Ruandának, amit láttam, nagyon emlékeztet Sierra Leonéra.

A házban három szoba van, én az emeleten kaptam helyet. Nagyon barátságos szoba, pláne, hogy most kitettem a fényképeimet meg néhány még Szenegálban vásárolt képeslapot.

Másnap realizáltam csak igazán, hogy valóban most már egyedül vagyok. Nincs többé senki, akivel megoszthatom az utazásom minden percét, mint ahogy az anno Gambiában volt. Az Abi elment, és talán avval, hogy itt hagyott egy újfajta élet nyílt a számomra. Valójában sohasem gondoltam volna, hogy a barátságunknak így lesz vége, vagy akárhogy is vége lesz. Mert a barátság nem olyan, mint egy kapcsolat. A barátság az marad, a kapcsolat jön és megy. Mindig lesz új szerelem, de új igazi barátot nem talál az ember minden bokorban. Mindenesetre kívánom neki, hogy minden álma valóra váljon. Az biztos, hogy az által, hogy egyedül vagyok, azt hiszem sokkal közelebb fogok magamhoz kerülni, ami sohasem árt.

Végül is nagyon örültem, hogy itt vagyok Kigaliban. A célom az, hogy amilyen gyorsan csak lehet keressek állást egy bármilyen segélyszervezetnél, aki gyerekekkel vagy menekültekkel foglalkozik. De ahogy az elmúlt hét tapasztalata mutatja, valószínűleg ez csak úgy lehetséges, hogy az első három hónapon gyakorlaton vagyok és utána, ha minden rendben megy akkor, átvesznek fizetős állásra. Persze van olyan segélyszervezet, amelyik fizet a gyakorlat alatt, és van, amelyik nem, próbálok olyat találni, amelyik fizet valamennyit, mert hát nem akarok mindig a Jamal házában lakni, és szeretnék egy saját kis apartmant. Már találtam is egyet, ami 300dollár havonta, pont a belvárosban, de meglátom majd, hogy kiveszem e vagy sem, mert amit igazából szeretnék, az, hogy vidéken dolgozzak, és csak hétvégére jönnék Kigaliba, de akkor meg nem feltétlenül szükséges egy külön lakás. Na mindegy majd meglátom, hogy hogyan alakulnak a dolgok. A legszívesebben a UNHCR ral dolgoznék, de tudom, hogy oda roppant nehéz bekerülni, de azért próbálok és jövő hétre sikerült kiharcolnom egy időpontot.

Szóval nagyjából ezek vannak velem, az elmúlt két napot a Muhazi tónál, kb 70km Kigalitól, keletre Tanzáni felé, töltöttem és az elkövetkező hármat is itt fogom. Jamal szabadságon van, úgyhogy lejöttünk ide, az egyik gambiai barátjának, Kebának van itt egy kis háza, rögtön a tó partján. Komolyan nagyon romantikus környezet, mindenfelé zöld dombok, kék tó és szikrázó napsütés. Igazi kikapcsolódás.

Szemben a mi házunkkal a tó túlsó partján, van egy idős hölgy háza, aki félig ruandai félig belga. Az apukája építette az első házat itt a tó partján 1935ben. Jacquelin, ma is ebben lakik. Szerda este mi is nála aludtunk. Jacquelin pont olyan varázslatos személyiség, mint a háza. Délután egy pirog vitt át bennünket a házához. Szeretettel fogadott és rögtön házi készítésű mézes likőrjével kínált bennünket. A verandán ültünk egész este és beszélgettünk. Öntötte a történeteit. A papája, aki belga volt, orvos volt és a belga kormány szolgálatában állt. De mikor megunta Kigalit, ide jött a tóhoz és felépítette pici magánklinikáját. Mindenfelől jöttek a betegek. Hamarosan feleségül vette Jacquelin mamáját egy gyönyörű ruandai tutszi hölgyet, akitől két gyereke született, majd elváltak, de Jacquelin ebben a házban nőtt fel. 1959ben az orvos meghalt. Ekkor Jacquelin Belgiumba ment és tanult tovább. Az édesanyja sohasem volt Európában. Utána a fiatalkoráról mesélt, meg az utazásairól, meg, hogy aztán Kongóban élt. Rengeteg története van, és vagy este tízig ücsörögtünk az ebédlőbe, ahova behúzódtunk az éjszakai tavi szél elől. A ház maga a mesepalota. Igazi koloniális ház, a régi harmincas évekből származó belga bútorokkal és hatalmas terekkel. Két szint van és a felső emeleten található a legcsodálatosabb szoba, amiben valaha jártam. Hatalmas szoba két ággyal, néhány régi képpel a falon. Az ággyal szemben hatalmas régi üvegajtó, ami a teraszra nyílik, ahonnan pazar kilátás van a tóra, néhány pálmafa feje lóg csak be a képbe, de ez az egészet csak még inkább szofisztikusabbá teszi. A házban mai napig nincs áram, és mindenhol petróleumlámpával világít, a Wc kint található az udvaron. Olyan az egész, mintha a harmincas évekbe csöppentünk volna vissza. Arra gondoltam, hogy nagyszerű lenne megírni az életét, hiszen ő tényleg végig élte az egész koloniális időszakot, a függetlenséget, majd a népirtást mag az „újkorszakot” – így nevezik itt a népirtás utáni korszakot, tehát a jelent. Azt hiszem, ha rendeződnek a dolgaim, akkor vissza fogok idejönni…

Általában a ruandaiak nagyon kedvesek és műveltek, legalábbis a Jamal barátai. Gyakran elmegyünk vacsorázni, vagy sörözni velük és mindig rögtön érdeklődéssel öveznek, és ügyelnek rá, hogy ne hagyjanak ki a beszélgetésből. A lányok általában nagyon-nagyon szépek, komolyan érdemes lenne itt egy modell ügynökséget nyitni.

Sokat beszélnek a 1994ről a népirtásról, de ma nyomát sem lehet érezni az egésznek anagy városban, vidéken igen. Mindenki nagyon nyugodt és azt sohasem lehet tudni, hogy ki tutszi és ki hutu. Az egész országban erős stabilitás érezhető és komoly erősfeszítés arra, hogy felzárkózzanak a fejlődő országokhoz és elfelejtsék azt a traumát, amin keresztülmentek.

Összességében, Ruanda csodálatos, és nagyszerű emberek élnek itt. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Izgatottan várom a jövő hetet, mert van egy jó pár interjúm…

On english

Rwanda

I have arrived two weeks ago to Rwanda, Kigali. The way here was very long and tiring. First I flew from Banjul to Dakar, where my friends had been waiting for me. We spent two very cool dais together. We were really enjoying the atmosphere of the streets of Dakar, the noisy people on the market and finally the calm Rufisque. Eita, my Senegalese sister lives in Rufisque. It’s about twenty km from Dakar on the coast. The beach is beautiful. There are no people so nobody is disturbing you. We arrived to the beach on the late afternoon. We put a huge blanket in the sand and were having a small picnic. My friend rolled a joint, and we just melted with the sunset into the ocean. The picture and the feeling of the freedom were amazing. We had the feeling that we barely know each other but still one thing is common in us. I realized only later that what was it exactly. That was the love of a free life. At the night we all agreed on this topic.

On the following day we returned to Dakar and continued shopping and had a nice breakfast in the Medina. I like that place they sell the best Senegalese donuts which is filled with cream.

I think I love Dakar the most from all the west-African cities. Its so lively and there is always something going on. The people are so nice however they have this French attitude what in my eyes make them even cooler but many foreigner don’t like them exactly because of that attitude.

My plane was about to live at four in the afternoon to Nairobi via Bamako –Mali-. I had a very pleasant flight till Bamako. The plane was almost empty except of a few Indies and Kenyans. When we arrived to Bamako, there was a huge sand storm and later the rain was pouring. The plane couldn’t take off more than three hours. The plane got also full in Bamako. All the seats were taken. I could barely breathe. I had my ticket next to an Indian guy who kept smiling on me since we left Dakar. We started to chat and he seemed like a really interesting person. I wouldn’t mind talking because the time runs faster on this way. The passengers started to loose their passion so the stewardess offered dinner.

Finally after more than three hours the plane took off. Everybody was over the dinner and slowly the whole plan sank in dream. It wasn’t a dream voyage but finally after six at morning we have arrived to Nairobi.

My next flight to Kigali departed at two in the afternoon. So I had like eight hours what I had to spend on the airport. By the time we have arrived I really stated to like these funny Indian guys. It turned out that they are traveling all around Africa and controlling some shipments. It cant be a bad job, however they don’t like Africa. They really tried to convince me to change my ticket from Kigali to Bombay. But finally I resisted, however many very interesting stories were told by them. I got really curious about India. The next time…

We took off to the waiting room of Kenya Airways to smoke some cigarettes where we met some really strange Pakistani guys. They left Islamabad –Pakistan- like two days ago and they wanted to go to Harare –Zimbabwe- via Nairobi. But because of the lack of English they thought that the morning is evening and the evening is morning so anyway they have missed their flight. I was told that they want to go to Zimbabwe that from there they could sneak to South Africa and maybe later they can reach Babilon –Europe- from there. Crazy idea, but I like this kind of thinking. I wish them good luck. Finally with the help of my Indian friends they could arrange to get on the next flight to Harare. But the next flight is only after four days. So these poor guys have to spend four days on the airport of Nairobi because they can’t get a visa to Kenya so they cant live the airport.

We went to grab some breakfast in the lobby. I stuffed myself with pancake and fruit salad. Thanks Mr. India. J

We were sitting and chatting about and experiences in Africa and India –East West India is the Best- when finally I heard the call for the KQ1523 Kigali flight. They were very kind to accompany me to the gate where we said god bye.

I was dead. Really I haven’t slept properly since Wednesday evening. I was so tired that I felt a sleep in the waiting room and they could barely weak me up. As a last passenger I got into the plane. I really wanted to look out from the window and check the big Lakes, forests and savannas but I constantly felt a sleep. So finally gave it up and I haven’t seen anything from the beautiful trip.

The Kigali International Airport was a real African airport. A small house with two windows and beside of our plane there were no others in the parking slot. I was so happy to arrive finally. I had to walk from the plane to the airport. The weather was quite acceptable the Senegalese humidity was nowhere. A huge line stood up at the international section. I had to wait over an hour to get my Rwandese visa for fifteen days and 60 dollar.

Two days ago I have checked in two big bags in Dakar but to Kigali only one has arrived. It took again an hour to sign the report about the lost bag.

After two hour I could finally come out from the airport where Jamal and John were waiting for me. Jamal is one of Tony’s brothers. He lives in Rwanda since September and working as an IT. I already knew him from The Gambia. He is really a very nice person with who is very easy to come along. And John was one of his friends from Ghana. He was quite happy when I told him that I was in Ghana like four years ago.

We drove home to put my bags down. Jamal lives in a really nice neighborhood right on a hill where from you can see the whole Kigali. I was a bit surprised about the European style. All the roads are covered by asphalt, everything is organized and in the whole quarter you can only fine family houses. The whole area resembles a bit to my home town in Hungary.

We grabbed some dinner in a Chinese restaurant and after drove around in the city. The whole city was surprisingly clean and prop compeer to Dakar or Banjul. There is a lot of big green parks, lush vegetation, storey buildings in the center, and almost all the buildings are built from brick. The whole Kigali is lying on hills so there isn’t a single straight road. To have a bicycle here can be very difficult, so the public transport remains bush taxis and motor taxis.

I realized only the following day that now I am really totally alone. I don’t have anymore anybody with who I can share all the seconds of the trip as it was before in The Gambia. Abi is gone but with this action new horizons had been opened in my life. I reality I have never thought that our friendship will ever end or at least never on this way. Because I know that a friendship is not like a relationship. The friendship stays the relationship goes and comes. There will be always new loves and new guys but it’s quite difficult to fiend real new friends. Anyway I wish her to have all her dreams through. I am sure that since I am alone I will be able to get closer to myself which is always useful.

Finally I was very happy to be in Kigali. My target is to gate a job at any NGO who is dealing with street kids or orphans or with refugees. But as the last week experience shows it is going to happen so that I will work for free or for very little money for three month and after if they see that everything is ok than they could give me a normal paid job. I try to find an Ngo which pays at least a bit even during the stage because I don’t want to live all the time in Jamal’s house however I know he is very nice and so but I would like to look for my own little apartment. Actually I already found one it costs about 300 dollars right in downtown. But actually I am not sure if I needed because what I want is that I work on the countryside during the week and I come for the weekends to Kigali but than at this case I don’t really need an apartment. Anyway I will see how things are going to go. My dream is to work with the UNHCR but I know its very difficult to get in even as an intern but anyway I could at least get an appointment for next week.

So more or less that’s what is happening to me. The last days I have spent at the Muhazi Lake which is about 70km from Kigali vers Tanzania. I will stay a couple of more days. Jamal is on holiday so we came down here because one of his best friend, who is also Gambian and a very special and sweet guy, Keba, has a little house right at the lake. Really the environment is amazingly romantic. Green hills, crystal clear blue water, sunshine. It is very relaxing.

Just front of our house on the other side of the lake is a house of an old lady who is half Rwandese half Belgian her father was the first person who built a house at the lake in 1935. Jacquelin, the lady still lives in it today. We spent the Wednesday night at her. Jacquelin is amazing person as her house. In the afternoon a pirogue took as to the other side to her. She was really welcoming us and directly offered some home made honey spirits. We pent the whole evening sitting and chatting on the veranda. She was telling hundreds of small stories about herself, about her family and about the genocide. Her father, who was Belgian, worked for the Belgian government in Rwanda, Kigali as a doctor. But when he got tired of it, came here and built up a little clinic right here. - I have just seen the ancient clinic today.- The patients were coming from all over. Later she met and married Jacquelin’s mum, who was a beautiful Tutsi woman. They got two children and after divorced, But Jacquelin was brought up in this house where she lives today. Her father died in 1959 and she went to Belgium to continue her studies. Her mum has never been in Europe. After it she told about her young age and about her traveling. She lived also in Cong later on. She has many histories and we kept sitting in the dining room till ten.

The house is a real fairy tale house. It has a real colonial style from the thirties with the ancient furniture’s and huge spaces. It is a two storey building and on the second floor is the most amazing room where I have ever been in my life. It is a huge room with two beds and some old pictures on the wall. Front of the beds is a huge old glass door which opens to the balcony, from there is a wonderful view to the lake, only a few palm trees are cutting the picture on the left side. But it makes the whole picture even more sophisticated. There is still no electricity in the house so Jacquelin lights up her kerosene lights every night. The toilet is still outside in the yard. The whole environment is like we would have come back to the thirties. I thought it would be nice to write her history because she has been really living in this country and knows it very well starting with the colonialism, the independence, the genocide and than the new age. I think after I organize my thinks I will come back and start the interviews.

Generally I can say that the Rwandese are very intelligent and friendly people or at leas the friends of Jamal who I met. We often go out to have dinner or just have some beers and they always pay attention not to live me out from the discussions and being curious about me. The girls generally are very beautiful. It would worth to open a model agency here.

They talk a lot about the genocide and so but you can’t really feel in Kigali that it had happened in the countryside yes. But in Kigali you don’t even know who Hutu is and who Tutsi is. The whole country is trying not looking back to the past but going forward.

All together Rwanda is a wonderful country and I can only recommend it I am looking forward the next week.

h