A két kedvenc babym Dramanban, Gambiában.

Les deux plus preferables bebe a moi au Draman au Gambie.

The two favourite kids of mine in Draman in the Gambie.

Nagyon régen volt már, hogy írtam, de ez csak azért, mert valahogy egészen ellustultam, és sikerült átvennem az itteni életritmust… miszerint ráér holnap vagy a jövő héten. De hétfőn az az tegnap elhatároztam, hogy vége a lustulásnak és tényleg fókuszálni fogok a kutatásra. Az igazság az, hogy minden nap dolgozunk este öttől reggel kettőig, majd alszunk délelőtt 11ig, utána valahogy úgy elfolyik az idő, és ötkor már menni kell megint dolgozni. Nagyon könnyű beleszokni ebbe a kényelmes életbe. Már lassan mindenkit ismerünk, és mindenki ismer vagy hallott rólunk, tulajdonképpen ez az éria, ahol vagyunk olyan, mint egy nagy falu. Mindenki ismer mindenkit, úgyhogy vigyázni kell, hogy kinek mit mond az ember, kiről. Három féle ember jár a helyre, ahol dolgozunk: a nagyon gazdag libanoniak, akik itt dolgoznak, mind valamilyen businessben, és nem éppen túl kellemes emberek, általában csak a pénz és a skalp szerzés mozgatja őket, nem igazán lehet velük barátkozni. A második típus a finn turisták, akik egyáltalán nem barátságosak, és alig beszélnek angolul. A harmadik pedig, az a néhány helyi, aki bejár, de az ő számuk elenyésző, miután egy colának, pontosan ötszörös ára van az étteremben, mint a boltban, és ezt a helyiek közül nem sokan engedhetik meg. Szóval így négy hét munka után rájöttünk, hogy nem nagyon fogunk tudni itt barátokat szerezni, vagy egyáltalán olyan emberrel találkozni, aki valami hátsó érdek nélkül csinálna, vagy mondana valamit. De azt hiszem, hogy kellet ez a négy hét ahhoz, hogy erre rájöjjünk és kiismerjük magunkat.
Amúgy a körülmények még mindig nagyon jók. A ház, amiben lakiunk a legideálisabb, azt hiszem ennél jobbat, keresve sem találhattunk volna. Két szoba, egy háló és egy nappali, külön konyha meg fürdőszoba, fedett terasz. Szerencsére egyre ritkábban van áram kimaradás, és a víz is általában folyik. A legnagyobb probléma az a telefon, hogy egyszerűen nem lehet nemzetközi hívást sem fogadni, sem hívni a gambiai telefonról. A bárba jár a fő mobil szolgáltató igazgatója is, és már neki is említettük a problémát, de azt mondta, hogy az álamnak kellene valami olyan rendszert kiépíteni, amire nincs pénz. (Ez a „kellene” az egyik leggyakrabban elhangzó szó a gambiaiak szájából. De általában ez a kellene megmarad kellenének és soha nem lesz belőle kell.)
Általában meg lehet szokni az emberek attitűdjét, bár az elején nem volt egyszerű. Az étteremben nem könnyű együtt dolgozni velük, mert a sebességük kb hússzal kevesebb, mint a miénk, valamit mondunk a pincéreknek, hogy csináljanak meg, és tíz perc múlva még mindig nincs megcsinálva, majd újból rákérdez az ember, hogy vajon értette, amit mondtunk neki, bólogat, hogy igen, de továbbra is ott áll, újból elismételjük neki a kérést, és akkor talán lassan megmozdul és úgy húsz perc elteltével a dolog meg van csinálva. Ehhez a munka morálhoz nem volt egyszerű alkalmazkodni az elején, de aztán egyre türelmesebbeké válunk, válok. Természetesen még mindig vannak szituációk, amikor nem működik a dolog, de keményen dolgozom rajta. Általában véve kedvesek a helyiek, de ők is mindig mindent érdekből csinálnak, általában pénzt, telefonszámot vagy bármit várnak cserébe. Főleg itt Senegambiában, ahol dolgozunk, és ami a legfrekventáltabb turista hely, a fehéreket egy két lábon járó pénzes zsáknak nézik. Ami amúgy érthető, hiszen a turisták javát idősebb angolok vagy skandinávok teszik ki, akik tényleg tele vannak pénzzel, de más részről viszont rendkívül bosszantó, amikor a taxi sofőr öt dalasi helyett százötvenet kér. Szerencsére mi már nagyrészt tisztában vagyunk az árakkal, de néha így is előfordul, hogy többet fizetünk a piacon például, mint amennyit kellene. A másik nagyon zavaró itt Senegambiában, az emberek kíváncsisága. Nem tudunk úgy végig jönni az úton, hogy vagy tízen ne akarnának megállítani, és a szokásos silly, whats your name, where are you from, can I be your friend, kérdéseket az embernek ne szegeznék. De egy idő után ezt is megszokja az ember és egy egyszerű i am in a hurry válasszal elutasítja és tovább megy.

Valahogy úgy vagyok Gambiával, hogy minél több időt töltök itt annál jobban megkedvelem. Azért vannak nagyon kedves emberek, akik tényleg csk az ember barátságát keresik. Meg valahogy az egész itt lét amúgy egészen szórakoztató, és könnyű. Tényleg nem panaszkodhatunk. Az idő csodálatos, bár most egy kicsit lehűlt, ami azt jelenti, hogy napközben még mindig 28- 30fok van, de este tizenöt, ami igen frissnek hat, a harminc után. Itt van mindig a beach, ami gyönyörű, fehér homok, kellemes beach bárok.

A projekt témánkat, ami a szerahulik lettek volna, megváltoztattunk. Az én témám a: a tömeg és a szex turizmus hatása a helyiekre, materiális és mentális szempontból. Ez most csak tömören a cím, arra vagyok leginkább kíváncsi, hogy miért és hogyan változtatta meg ez a két legjellemzőbb ága a turizmusnak ezeket a kedves gambiai embereket, milyen hatást gyakorol a fiatalokra, középkorúakra, öregekre. A kutatást egy kis statisztikával akartam kezdeni, három napig irodából irodába járkáltam, és rá kellett jönnöm arra, hogy Gambiában nem léteznek szociológusok, akik statisztikákat csinálnak. Már éppen kezdtem tegnap feladni, amikor a fejlesztési minisztériumban belebotlottam, egy nagyon kedves fickóba, aki készségesen a rendelkezésemre állt, és előkotort egy vaskos aktát a 2006os fejlesztési projektekről, amit ma az útlevelemért letétbe kölcsön is adott a hétvégére tanulmányozásra. Majd meglátom, hogy mit tudok belőle kihámozni, de az biztos, hogy nagyon élvezem ezt a nyomozást, meg örülök annak, hogy az agyam megint munkába van állítva.

Szóval összességében élvezem az itt létet, igazi kihívás, bár így a karácsony közeledtével azért nagyon hiányzik a családom.